Vajon miért nem tud sok gyakorlott jógázó egyes alap pózokat „tökéletesen” kivitelezni? Miért nem megy mindenkinek a teljes híd, vagy ha megy is, miért olyan kellemetlen sokszor vállban, derékban, csípőben? Mi az oka, hogy valaki nem tudja egy pózban teljesen kinyújtani vagy felemelni a lábát addig, ameddig szeretné, majd jön egy kezdő jógázó, és azonnal a nyakában a lába?

Esztétika vagy funkcionalitás?

Először is, fontos tisztáznunk a különbséget két jógatanítási metódus között: az egyik az esztétikai, a másik a funkcionális oktatás. Egy jógapózt oktatód elmagyarázhat úgy is, hogy a póz így és így nézzen ki (milyen szögben tartsd a csípőd, lábujjad, füled stb.), azaz esztétikailag. De rámutathat arra is, hogy az adott póznak mi a funkciója: mit erősít vagy nyújt.

Ennek megfelelően állítjátok be a póznak azt a variációját, ami nálad személy szerint működik, azaz funkcionális szempontok alapján. Ez utóbbi nemcsak barátságosabban hangzik. Mivel mindenkinek teljesen más felépítésű a csontozata, biztosak lehetünk benne, hogy a pusztán esztétikai alapon beállított pózok az emberek egy részénél nem fognak működni.

​Véleményem szerint fontosabb a póz kinézeténél, hogy megvalósítja-e az adott egyénnél azt a funkciót, amire ki lett találva. Például erősíti vagy nyújtja-e az adott izomcsoportot, nyújtja-e a fasciát, a gerincet? Ezt nyilván a gyakorló egyén a saját testén érezve fogja leginkább megtapasztalni.

Ennek megfelelően jógázóimnak több variációt is szoktam ajánlani ugyanarra a jógapózra, így gyakorlás közben kiválasztható az, ami épp megfelelő. Mindannyian annyira mások vagyunk. Így simán előfordul, hogy valakit egy apró mértékű hajlítás is nyújt, míg egy másik jógázó teljesen belesimul a pózba. Mégsem érez belőle semmit.

Mi lehet a háttérben?

Annak, hogy valaki – esztétikailag – nem tud végrehajtani egy adott pózt, két oka lehet. Az első ok az izmok tenziója. A jógázó izomerőssége lehet csökkent, vagy izmai lehetnek túl feszesek, merevek. Ezek gyakorlással változhatnak, sőt, biztosan változni is fognak, tehát ezek miatt nem kell aggódni.

A másik ok (és ez az, amiről kevesebb szó esik), a csontozati felépítésben keresendő: ez a kompresszió. Ahol ugyanis hajlítás közben két csontozati szövet összeér, a mozdulatnak vége van. Azon a ponton túl már csak sérülés útján lehet eljutni, így innen tovább nem érdemes feszíteni a húrt.

Példával illusztrálva, a teljes hídnál (urdhva dhanurasana) az ágyéki csigolyák hátsó nyúlványainak nagysága és nyugalmi helyzetbeli egymástól való távolsága a fő mérvadó. Ha ezen csigolyák hátsó nyúlványai történetesen az átlagosnál nagyobbak a gyakorló személy gerincében, és pluszban még közel is helyezkednek el egymáshoz, hátrahajlás közben viszonylag hamar ütközni fognak. Ez pedig megállítja a híd “kidomborítását’.

Ezen felül, amennyiben a combcsont csípőhöz képesti hátrahajlításának képessége a csontok és egyéb szövetek kompressziója miatt csekély, a híd biztosan lapos lesz, hiába jógázik az illető akár évtizedeken át (és akkor még a felkar flexióját meg sem említettük :).

A csontok kompressziója érezhető, az erős kompresszió fájdalommal jár. (A kis mértékű, igen gyengéd kompresszió ugyan akár jótékony is lehet, de egyelőre maradjunk a fenti „yang” típusú pózoknál tapasztalható erősebb kompressziónál.)

Amennyiben a csontok vagy egyéb szövetek fájdalmas kompresszióját tapasztaljuk, javasolt inkább a póznak egy másik változatát végrehajtani, és nem feláldozni ízületeinket a „tökéletes póz” megvalósításának oltárán.

Teljes híd helyett például választhatjuk a jóga hidat (setu bandha sarvangasana) vagy egyéb hátrahajlító pózt. Néha egyszerűen csak el kell engedni, hogy a póz úgy nézzen ki, ahogy a nagy könyvben meg van írva.

Azt gondolom, a lényeg az, hogy ne legyőzni próbáljuk a testünket, hanem tapasztalt jógaoktató segítségével óvatosan, lépésről lépésre ismerjük meg saját adottságainkat. És csak azon határainkat toljuk fokozatosan egyre kijjebb, ami tolható.

Kellemes és biztonságos jógázást kívánok mindenkinek! Namaste.